2017. november 24-én nyílt meg és 29-ig látható a kecskeméti Vasútkertben a „Többes számban. Az 1. világháború mindennapjai és a háborús mindennapok valóságai” című  országjáró kiállítás. Korábbi helyszínei Székesfehérvár, Eger, Hódmezővásárhely, Győr, Karcag voltak, idén még Debrecen jön, jövőre Vác, Pécs és Békéscsaba következik, utoljára pedig a zánkai Erzsébet-táborban lesz látható. A Magyar Nemzeti Múzeum által 2016-ban készített kiállítás témája nem csupán a front eseményeit, hanem a hátország életét is be szeretné mutatni.

A kiállítás épülete

A kiállítás két jó ötletre épül: a 18 méter átmérőjű, félgömb alakú sátor és a sátor városközponti elhelyezkedése. A furcsa építmény vonzza a látogatókat, a jó pozíció pedig könnyű megközelítése biztosít. A bejáratnál elhelyezett ágyúlövedékekre emlékeztető fémidomok is megfelelő alaphangulatot biztosítanak a belépőnek.  

Sajnos több jót nemigen tudunk elmondani.

Kiállításrészlet

A gömb alakú építmény időgépként van megjelölve a bejáratnál, de semmi futurisztikus nincs benne. Egy fehér gömb, aminek piros fény világít éjjel az oldalán. Ha valóban időgépet szerettek volna stilizálni, akkor nem ártott volna némi komolyabb fényjáték. A gömb fehér felülete szinte kiabál azért, hogy valamit fessenek, vetítsenek, közöljenek rajta. Ez egy kimaradt ziccer.

Magáról a kiállításról szólva eleve problémás, hogy nem korhatáros a belépés, vagyis úgy tervezték meg a kiállítást, hogy azt kisgyermekek is megnézhessék. Márpedig így nem lehet a háború nyers és durva eseményeit kellően plasztikusan átadni a látogatóknak. Legalább 14, de inkább 16 éves korhatárt kellett volna húzni.

Térjünk át a látványra! A belső tér egy nagyobb terem, ahol azonban a zagyva koncepció miatt minden összekeveredik. A sötét plafonon egy körhinta fehér ülései lebegnek, és valamiféle írógép-alkatrészek is látszanak. A körhinta állítólag a boldog békeéveket szimbolizálja, az írógépkarok, amik a terem közepén lévő – mint utólag megtudtuk – írógépet formázó dobogóba futnak – pedig a korabeli cenzúrát. Nincs ember, aki rájönne erre, ráadásul csak az veszi észre egyáltalán, aki felfelé is tekintget a sötétben.

Kiállításrészlet

Mert a gömbben alapvetően sötét van. Egy képernyőn dokumentumfilmek futnak, amelyek a háború első éveit dolgozzák fel. Az egyes vitrinek jól meg vannak világítva, ugyanakkor klasszikus vitrinek a tárgyakat el is vágják az embertől, mert megfosztják őket történeteiktől. Egy régi tőr, képeslap, megsárgult újságlap vagy személyes levél nagyított másolata az embert arra készteti, hogy többet tudjon meg róla, de erre nincs lehetőség.

A valóban gazdag, 700 darabból álló gyűjtemény tematikusan van elosztva a tárlók között, a falon pedig hosszú leírások ismertetik az adott témát. Ilyen témák a járványok, a hadifogság, a jegyrendszer, a cenzúra, fejadagok, pénzügyi háttér, állatok a háborúban, fejadagok stb. A tárgyakkal teleaggatott falak egyhangúságát a már említett videófal és két preparált vasúti kocsiféleség töri meg, amelyek emelvényül szolgálnak, de a térbeli elkülönítés igazából nem emeli ki az ott kiállított tartalmakat, csak egy kis függőleges mozgásra ösztönöz.

A „muszka” az oroszok neve volt akkoriban. Kiállításrészlet.

Az interaktivitással is stílszerűen hadilábon áll a kiállítás. Fel lehet próbálni egy gázálarcot, meg lehet emelni egy málhazsákot, lehet fakockákkal kirakózni, de a látványvilág statikus, pár percnél tovább már nem érdekes.

A kiállítás  két nagy hibája, hogy nem nyújt átélhető élményt és nincs kifejezett mondanivalója.

Délelőtti látogatásunk során sorban érkeztek az iskolai csoportok, amelyek egymás után tódultak be a gömbbe. A fiatalokat nem nagyon kötötte le őket semmi, gyorsan átrohantak a néznivalókon, majd egymással kezdtek foglalkozni.  Tulajdonképpen elég lenne minden látogatónak az említett NatGeo-s filmek YouTube-elérhetőségét megadni egy kis kártyán, abból többet tanulhatnának kényelmesebb körülmények között. Ugyanis bár ez a kiállítás vizualitásra, a tárgyak látványára épül, de nem használja ki sem a vizualitás lehetőségeit, a képek erejét, sem a tárgyakban rejlő interaktivitást, hozzányúlást, a megérintés és a cselekvés örömét.

Most lássunk pár példát, hogy máshol milyen egy a Nagy Háborúnak – ahogyan a második világháború kitörése előtt nevezték az elsőt – szentelt kiállítás.

Hanauer Museum, Kehl, 2014

Heeresgeschichtliches Museum, Bécs

Ezek a szemléltető példák, bár nem mind vándorkiállítás és nem is interaktívak, jól mutatják, hogy a modern múzeumban az élményszerzés a legfontosabb (lásd még: Csodák Palotája) és nem a korabeli tárgyak megnézhetővé tétele. A fenti képeken átélhető valami a háború borzalmasságából, az ember eltörpüléséből a gyilkoló gépek mellett, a kor (korunk) embertelenségéből.

Mert a Nagy Háborúra való emlékezés legfontosabb mozgatórugója 2017-ben nem a déd- és ükapáink iránti részvét és kegyelet kell hogy legyen, hanem annak a belátása, hogy ahogy velük elbánt a történelem, néhány politikusbűnöző gonosz és ostoba döntése, velünk is ugyanúgy elbánhat, ha nem vagyunk észnél.

„A mi ellenségeink – Unsere Feinde” című korabeli propaganda-karikatúra. Kiállításrészlet.

A következő videóban a nyájas olvasó egy kis ízelítőt kaphat abból, hogy mire gondolhattak mondjuk az első tank láttán eleink a lövészárkokban:

Végül egy további hiányosság: a kiállításon egyszer sem említik meg Tisza István nevét. A Magyarországot hibás politikájával háborúba rángató miniszterelnök, akit egy népítéletnek is beillő merénylet ért utol 1918 őszén, elkerülte a bemutatást. Ebben lehet némi szerepe annak, hogy a Fidesz új Tisza-kultuszt próbál kelteni és a kiállítást támogató Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság hét tagja közül öt fideszes politikus, kettő történész, az egyik történész pedig Schmidt Mária.

Nyilván vannak olyanok, akik szeretnek katalógusokat lapozgatni: számukra csodálatos élmény lesz ez a kiállítás. Azok is elégedetten távozhatnak, akik semmit vagy nagyon keveset tudnak a Nagy Háborúról. Mindenki másban viszont csalódást kelt és hiányérzetet hagy hátra a látogatás.